Már több mint 19 éve, hogy nem vagy velünk, de nekem még mindig fáj.
Ma lennél 90 éves.
Tudom, a sors kegyetlen és nagy valószínűséggel ma már nem lennél velünk, de fáj, hogy olyan hamar elmentél.
Nem láthattad egyik dédunokádat sem, pedig biztos sok örömöd telt volna bennük.
Ha valaki megérdemelte volna, hát az Te vagy.
Velük is építhettél volna indián sátrat a kétlábú létrából és takaróból.
Játszhattál volna bölény vadászatot, hogy leölt bölényként szusszanhass egy keveset.
Süthettetek volna spirituszégőn szalonnát, úgy, mint velünk, annak idején, majdnem felgyújtva a parkettát.
Nekik is megtaníthattad volna, hogyan kell merített gyertyát készíteni.
Hogyan kell fényképet előhívni, a lesötétített szobában.
Megtaníthattad volna őket is korcsolyázni, lekvárt befőzni, palacsintát sütni.
Gyűjthettetek volna lepkék, amit utána nagy gonddal kipreparáltatok volna.
És még rengeteg minden várt volna rátok.
De a sors ezt nem engedte:
Hirtelen, szinte egy perc alatt mentél.
Emlékszem előző este, még azt mondta, az éjszakai műszak után menjek fel, reggelivel vársz és aludjam ki magam.
De a kegyetlen sors nem engedte.
Hiányoznak a közös tévénézések, a kirándulások, a múzeumlátogatások, a színházi esték.
A művészet iránti érdeklődésemet, a színház szeretetét csak neked köszönhetem.
Amióta nem vagy velem, nem ettem lekváros buktát, mert olyan lekváros buktát, mint Te senki nem tudott csinálni, hogy a citromos teádról, már ne is beszéljek.
Nagyon sokszor eszembe jutsz, hiába a 19 év.
Nekem más vagy, mint másoknak a nagypapa, hiszen 20 éves koromig a fél életem, nálad / nálatok töltöttem.
Féltve őrzöm mai napig a leveleket, amiket írtál, ha nyaralni voltunk, vagy ha Ti mentettek el valahová.
Minden egyes levélhez kis rajzott készítettél, de van olyan levelem is, ahol préselt virág van beragasztva.
Annyi mindent szerettem volna neked még elmondani, és megmutatni.
Nem láthattad, amint hófehér ruhába, apu az oltárhoz vezet, amint haza viszem első szülött kisfiamat, amint megkapom a jeles szakosító bizonyítványomat, amint újra életet adok egy tüneményes kisembernek és még rengeteg minden mást. Talán, most hogy Vilcsi van, még jobban fáj, hogy nem lehetsz itt. Tudom boldog lennél, ha látnád az én boldogságomat is, hiszen rengetegszer elmondtad, nem érdekes mit csinálok, csak nekem jó legyen, te azt szereted látni, ha boldog vagyok.
Hát most az vagyok, csak Te hiányzol nagyon.
Nem mehetünk többet a Hármas határ hegyre, gyíkra vadászni, télen a „halálpályán” leszánkózni.
Nem eszi meg többet a kesztyűdet a teve az állatkertbe, és annyi minden van, ami csak veled volt az igazi.
Mindig mindenre volt időd és ez által valahogy a körülötted lévőknek is lett.
Tudom, hogy tudtad, mégis úgy érzem nem elégszer, mondtam, mennyire szeretlek!
Drága nagypapám: Api! Vigyázz onnan föntről ránk és néha mosolyogj egyet, hogy nekünk is jó kedvünk legyen.
Nagyon szeretlek, és nagyon hiányzol!
Emléked mindig bennem él, és amíg én élek, a gyermekeim és az unokáim is fogják tudni milyen varázslatos, voltál.
Utolsó kommentek