A rohanó világban egye kevesebb időnk marad egymásra.
Munka, család, gyerekek. Mire mindenki alszik, és minden el van, intézve már annak örülünk, ha ágyba kerülhetünk.
Apa tegnap este vacsi után már hulla fáradt volt.
Nem csoda, minden nap 6kor kell/ünk, egész nap dolgozik, olyan tipikus szerelő műhelyben ahol nyáron megfő, télen megfagy, idő van.
Este mondtam én még a gépen dolgoznék egy kicsit, azt mondta, addig ledől a fiuk ágyára – most, hogy egyik sincs itthon – Legalább addig is egy szobában vagyunk.
Éjfélkor keltettem, jöjjön át lefeküdni.
Mikor leoltottam a TV- t, nem bírtam elaludni. Gondolkoztam, milyen kevés időnk van egymásra.
Felébredt, megkérdezte baj van – e?
Mondtam, nem, csak azon gondolkoztam, mikor csókolt meg utoljára.
De, hát, életem minden nap többször is megcsókollak.
Nem olyan elmenő, megérkezős szájra-puszira gondoltam, hanem rendes, szerelmes, olyan igazi csókra.
Nem szólt semmit.
Reggel mikor a szendvicseit csináltam, hallom, hogy hosszan készülődött a fürdőszobába.
Kijött, frissen megborotválkozva, megmosakodva, fogat mosva és magához húzva hosszan megcsókolt.
Komolyan mondom, utána hozzábújtam és elsírtam magam.
Ma egész nap mosolygós kedvem lesz, mert ilyenkor tudom, hogy igazán szeret.
Utolsó kommentek