Vilcsi az igazi ajándék

Jól kiszúrt velem a családom.

Jobban mondva, drága jó szüleim.

Anyunak évekkel ezelőtt volt stroke – ja. (agyér katasztrófája) Rendszeresen jár infúziós kezelésre, minden évben tavasszal.

Idén úgy gondolta, ő most jól van, kihagyja. Kértem menjen el, mert aztán majd év közben lesz rosszul. Szeptember első hetében megfázott és ennek következtében előjöttek a tünetek. (szédül, remeg a keze, kiveri a víz…)

Gyorsan elszaladt orvoshoz és beutaltatta magát október 1 – től minimum 2 hétre a kórházba.

Apukám április óta fájlalja a lábát. Orvost és időpontot intéztem neki, de soha nem ért rá, mert hol nyaralni mentek, hol a telekre, hol kerti partira.

Most eszébe jutott, hogy elmegy és jövő héten hétfőn befekszik egy hétre.

Mikor megjegyeztem, hogy én meg két héten belül szülni fogok, annyi volt a reakció, hogy hát nekik is rendbe kell hozatni magukat valamikor.

(Hozzá tartozik, hogy a kisebbik fiam, tartósan beteg, állandóan itthon van, és nem lehet felügyelet nélkül hagyni)

A mit csinálok a gyerekekkel kérdésre, annyi volt a reakció, hogy hát majd a párom vigyázz rájuk és legfeljebb nem lesz ott a szülésnél.

Még azt is megjegyezték, hogy hát legfeljebb ne szüljek addig, amíg egyikük haza nem jön.

Ne ezen már ő is kiakadt….

Olyan jó, hogy az ember számíthat a szüleire…….

Tegnap óta rám tört az álomkór.
Soha életemben nem voltam egy sokat alvó, mindig úgy gondoltam az ember élete túl rövid ahhoz, 1/3 - át átaludja.
Most viszont egész nap olyan álmos vagyok, mint akit megcsípett a cecelégy.
Az orvos a lábdagadásom miatt, azt mondta feküdjek amennyit csak tudok, de abban a pillanatban, hogy vízszintbe rakom magam, leragad a szemem. Ezért inkább nem fekszem.
Este persze meg nem vagyok álmos amikor alhatnék.
Ma reggel végre bepakoltam a holminkat a kórházi induláshoz.
Magamnak is , a bébinek is és apának is.
Ennek oka, hogy a kisasszony tegnap dél óta, olyan gőzerővel ügyködik a hasamban, hogy jobbnak láttam, összepakolni.
Bár a keddi CTG - n nem volt semmi arra utaló jel, hogy indulnunk kéne.
Az UH szerint már most 3 kg fölött vagyunk, ami csak azért lesz érdekes, mert a doki szerint még 1 kilót hízni fogunk.
Jajjjjj........

Elég volt, elég volt, elég volt.
Tegnap beléptünk a 36. hét / x. napba.
Ki vagyok!!!
A csepegésem abbamaradt, lehet, hogy a kisasszony trónolt a hólyagomon és attól volt.
Mostanra viszont úgy érzem, hogy a szervezetemben lévő összes folyadék a lábamba és a kézfejembe raktározódik.
Már reggel fel vagyok puffadva és estére csak egyre rosszabb lesz.
Az egyik agyféltekém azt súgja, azonnal üljek be egy kád, forró vízbe és rohangáljak fel s alá a lépcsőn, hogy minél hamarabb megszüljek, a másik agyféltekém, azt mondja, most már ki kell bírnom ezt a "kis" időt, hiszen a babának az a legjobb, ha akkor jön, amikor ő akar.
A család meg ahelyett, hogy biztatna, amikor panaszkodom, olyanokat mond:
"- Hogy ha már ezt a 8 hónapot kibírtad, akkor miért hisztizel." (Ez nem hiszti, egy idegen ember lábfeje van rám csatolva)
 Meg:
" - Te akartad ezt a babát, ne felejtsd el, nem vagy már 20 éves"
OKÉ, de akkor  nincs beleszólás, mikor hogy nevelem, mit adok rá, mikor szoptatok, mit adok enni stb.....
Még az a szerencse, hogy a párom mellettem áll, de szegény azon kívül, hogy masszírozza és simogatja a lábam, sokat nem tud tenni.
Lehet, hogy én vagyok túl önző???
Pedig jól tűrőm a fájdalmat, de már egy tollat nem tudok a kezembe összefogni...

Tegnapi napon beléptünk az utolsó hónapba.
Azt mondják a terhesség alatt a mamáknak fokozott lesz a hüvelyváladékozásuk, de én úgy látszik azon szerencsések közé tartozom, akiket ez a kellemetlen dolog elkerült.
Tegnap viszont olyan mértékű "váladékozásom" volt, mintha vizelet csepegésem lenne.
Víztiszta, szagtalan, de idegesítő. A tisztaságit óránként kellett cserélnem.
Éjjel arra ébredtem, hogy ahogy próbáltam egy kicsit odébb fordulni, olyan éles fájdalom nyílalt a köldököm alatti területbe, mintha kést forgattak volna benne.
Manócskám azóta meg, meg sem mozdul. Pedig igen élénk szokott lenni a lelkem.
Már előre tudom, ha felhívom a dokit, hülyének néz, úgyhogy most aggódom és várok.

Tegnap reggelre virradóan beléptünk a bűvös 40 nap alá.
Már csak 39 nap a papíron kiírt időpontig.
(Ma már csak 38 :-)))) ).
Hétfőn voltunk dokinál, aki az ultrahangon megállapította, hogy még mindig lányok vagyunk (ismerősöm járt úgy, hogy az amniocentesis is fiút mutatott és a 36. heti UH- nál derült ki, hogy lánya lesz). 2300gr - 2500gr körüli a súlyunk, benne fekszünk, fejjel előre anyuci medencéjébe, amitől anya 10 perc gyaloglás után már csak úgy tud közlekedni, hogy alul két kézzel fogja a hasát.
Kérdeztem a dokit a vizesedésről. Azt mondta, amíg a lábam vizesedik csak nagy baj nincs. Próbáljak meg minél többet pihenni, felpolcolt lábbal feküdni, bár tudja, hogy ez két gyerek mellett igen nehéz.
Barátnőm javasolta egyek meg napi negyed ananászt, mert az remek természetes vízhajtó.
a doki szerint nem onnan hajtaná, ki a vizet ahonnan kell.
Nem baj kipróbálom, ártani nem árt, az ananászt meg amúgy is szeretem.
Már minden készen van, csak be kéne csomagolni, de valahogy nem fűlik a fogam hozzá. Már 3szor neki kezdtem, aztán 2 - 3 cucc után visszapakoltam.
Érdekes lesz ha előbb jön a bébi, én meg két fájás között fogok kapkodva pakolni.

Most már majd hogy nem minden meg van a manócskánknak, néhány apró dolgot leszámítva, de még mindig nincs matrac a kiságyba. Ez azért van, mert a kiságynak pont akkora a mérete, amekkora matracot pont nem lehet kapni.
Az egyik túl kicsi a másik túl nagy. Már lassan ott tartok, hogy csináltatni fogunk bele, csak sejtésem sincs arról hol lehet csináltatni matracot.
Bezzeg régen ősanyáink nem problémáztak ilyesmin. Szalmával kitömték a zsákot és azt rakták a bébik alá.
A lábam változatlanul dagad, néha elgondolkozom valamelyik ősöm nem volt-e a vízilóval szoros rokonságba?!
Tegnap mikor meglátta a védőnő, elszörnyülködött. Megkérdezte nem iszok-e túl sokat. Mondtam neki, hogy nem hinném, mert így is megkapom, hogy többet kéne igyak, mert a napi 1-1,5 liter folyadék nem biztos, hogy elég. Hát ennyi fér belém, most mit csináljak.

Tegnapról mára virradóan igen nehéz éjszakánk volt.
Az egész úgy kezdődött, hogy este 10 óra körül amikor a gyerekek lefeküdtek a pocakomban a kisasszony úgy döntött, új aerobik gyakorlatokat próbál ki, és a hasam különböző amorf formákat kezdett felvenni. Ezzel nem is lett volna még semmi baj, de egy órával később, olyan lábgörcsöm lett, mindkét lábamba, hogy "apának" azért könyörögtem, hogy combtőből vágja le mindkét lábam.
Kipróbáltam mindent!
Lábfürdő, masszás, séta, felpolcolt lábak. A mentolra és a kámforra allergiás vagyok, így az szóba sem jöhetett.
A lényeg a lényeg, hogy semmi nem használt.
Hajnali 3 kor sikerült végre olyan pózt találnom, a kimerültségnek és a szopi párnámnak köszönhetően, hogy sikerült elaludnom.
No erre 6 órakor beindult alattunk valamilyen riasztó, ami azóta is visit. (8.45 van most)
Na sebaj, most megyek nem sokára védőnőhöz, bár nem biztos, hogy ő majd tud segíteni.
 

Már kevesebb mint 8 hét van és eggyel többen leszünk!
De jó már nagyon várom!
Viszont a kisasszony olyan műveleteket végez a hasamba, főleg a köldököm körül mint akinek feltett szándéka, hogy azon keresztül érkezik a nagy betűs életbe.
Nem mondom mindig egy élénk kis manó volt, már a 14. héttől lehet érezni a jelenlétét, de most már a hely is kicsi neki, így néha kirúgja a "ház" oldalát.
A hasam akkora, hogy mindenki azt kérdezi, mikor szülök már. Úgy látszik tényleg igaz, hogy minél többször terhes az ember lánya, annál nagyobb a pocak.
Pedig nem híztam még csak 11 kilót.
Viszont aggaszt, hogy még mindig nem fordult be a cseppem, másik két manócskám ennyi idősem, már rég "menetiránynak" megfelelően feküdtek.
Nem szeretnék császárt, ha már eddig megúsztam!

Huhhh!
Hát igen mozgalmas 2 hét áll mögöttünk.
A párommal lakást felújítottunk, szerencsénkre a legjobb haverom átjött segíteni, aki mellesleg 208 cm, ezért létra nélkül is eléri a plafont.
Bár a fiúk csinálták a festést és a tapétázást, de a dobozokba be pakolás, szelektálás az én részem volt, főleg úgy, hogy 2 nagy fiam csecsemő kori holmijai is még el voltak rakva.
Bevallom nehezen szabadulok meg dolgoktól, na de ilyenkor több zsákra való kuka anyag halmozódik fel.
Természetesen nem lettünk kész annyi idő alatt, amennyit gondoltunk, így nem a gyerekek költöztek haza anyuéktól, hanem mi költöztünk át anyuékhoz egy hétre.
Még jó, hogy csak 3 megálló van köztünk.
Már két napja itthon vagyunk és én csak pakolok, pakolok és pakolok.
A baba ruhákat is elővettem és elkezdtem őket kimosni.
még igazán semmit nem vettünk, de már annyi mindent kaptunk, hogy úgy néz ki nem is kell nagyon semmi.
A meleg még mindig nagy és estére úgy érzem a kisasszony a köldökömön keresztül megnézi milyen a világ idekint.
Még 9 hét van hátra de már mindenki szörnyülködik, hogy mekkora a hasam és biztos ikrek, csak nem vették észre. (Ja, se az ultrahangon, se az amniocentesisnél)
Bár eleinte szerettem volna, ha ketten vannak, most már ne tréfáljon meg a sors.
Azt hiszem nehéz idők várnak még rám/ránk.

Hát e miatt a meleg miatt igazán a gép elé sem volt kedvem ülni.

Már a harmadik trimeszterben járunk, de még tartozom a 20. hét óta történt dolgokról.

Mikor meg tudtam, hogy nyáron fogok babát várni, nem csak azért örültem, mert végre teljesült az álmunk, hanem mert a második fiamat nyár elején szültem és imádtam, hogy nem kell folyton fel – le öltözni, hogy büszkén mutogathatom a pocakomat, stb …

Na de most….

Mindenem fáj, dagad és visszeresedik. Olyan helyeken is alakult ki visszerem, ahol egészségügyi - s létemre sem gondoltam volna (a popomon). Megkérdeztem a védőnőt, azt mondta, nagyon ritka esetekben előfordul az ilyesmi.

Hát persze, hogy nálam…

Viszont a kisasszony tuti, hogy jól érzi magát, mert úgy ficánkol a napi 24 órából kb. 20 órát, mintha ő lenne Ariel a kishableányból.

Folyamatosan szedem a MagneB6 – ot, bár semmit nem ér, mert a folyamatos megkeményedések minden naposak.

Kétszer ébredtem arra kora reggel, hogy görcsölök, és 10 percenként keményedik a hasam.

Hívtam a dokit, egyik alkalommal ki volt kapcsolva a teloja (mint kiderült ügyelt előző éjjel és ezért) a másik alkalommal éppen nyaralt és közölte, menjek be a kórházba, ha úgy érzem.

Szép 26 hetesen kell rájöjjek, hogy az orvosom nem olyan, mint amilyet én szeretnék.

(Így jár az, akinek 23 év után megy nyugdíjba a dokija és muszáj új orvost keresnie.)

De hála az égnek nem volt semmi baj, csak feküdnöm kellett.

Most itt tartunk!

Boldogan várjuk a kisasszonyt. A nevét még fogantatás elött eldöntöttük, de nem úgy hívjuk, amíg bent lakik (Villő, Kincső). Vásárolni még nem vásároltunk semmit, csak nézelődtünk.

Apukájának külön kérése volt, hogy semmi olyat ne vegyünk, ami ruhanemű, a többit meg még ráér.

Na meg rengeteg mindent kapunk jobbról – balról.

A héten mennem kell védő nénihez és doki bácsihoz, bár a dokit lemondtam, mert a terhes gondozáson nem csinál, mást csak megkérdezi, hogy vagyunk, csinál egy 3 perces sima 2D uh – t és elkér érte 8000 Ft – t. A 29 hét alatt még egyszer nem vizsgált meg, pedig nyitott méhszájjal és hátra hajló méhhel élek mióta az első gyerekem megszületett.

Szóval inkább megyünk 4D uh – ra, hiszen ott adnak képet, hosszabb ideig tart és nagyobb élmény.

Folyt…..

Szóval, ott álltam boldogan a pozitív teszttel és nem mertem örülni.

Először úgy gondoltam nem szolok senkinek, még a páromnak sem, de amikor először beszéltünk telefonon az nap (kb. 1 órával később) már mondtam neki, hogy este lesz egy meglepim a számára.

Mikor haza értem, mondtam csukja be a szemét, és a kezébe adtam a tesztet. Nem nyitotta ki a szemét, csak tapogatta, mi lehet az. Egyszer csak összezárta a tenyerét, kinyitotta a szemét, rám nézett és csak annyit kérdezett: „- Tényleg?”

Csodás érzés volt, főleg, hogy a volt férjem egyik terhesség bejelentésemkor sem volt igazán lelkes, pedig mind két fiam tervezett volt.

Nehéz és aggodalmas hetek következtek. Apránként osztottam meg a jó hírt egy két emberrel, de csak azokkal, akikről tudtam már nagyon drukkolnak nekünk.

Az első igazi öröm a 10. heti ultrahangnál volt, ahol volt szívverés, nem volt üres a petezsák, sőt már kivehetőek voltak az apró formái. (Mint a kép is mutatja)

Tudtam sok vizsgálat és pihenés vár rám, bár dolgozni még dolgoztam, de csak a 15. hétig.

A korom (38 múltam januárban) és a kisebbik fiam betegsége miatt, tudtam a legbiztosabb, ha elmegyünk levettetni a magzatvizet. Rettegtem tőle!!! Pedig nem vagyok egy betoji, de akiknek a környezetemben volt mindenki, riogatott, hogy elviselhetetlen fájdalom, éles, nyilalló érzés, 25 cm tűvel szúrnak és hasonlók.

Hát én nem tudom…..

A MÁV – ba voltunk, nagyon rendes, kedves, lágy kezű doki volt. Mindent mondott, mikor, mit csinál. A tű akkora volt, mint egy sima izom injekciós tű. Annyit éreztem, mint egy vérvételnél, az – az igazán semmit. Utána hazajöhettem és itthon kellett pihenni, de nem szigorúan feküdni.

Több mint 3 hét múlva jött meg az eredmény. Egészséges, kislányt hordok a szívem alatt.

A 14. héttől ficánkol, apukája már a 19. héten érezte a pocakomon a rugdosásait és nincs olyan este és reggel, hogy legalább 10 percet ne a hasammal foglalkozzon. (Még a végén féltékeny leszek. JJJ )

Folytatás később…..

Ahogy mondani szokás, már nem vagyok mai csirke, mert januárban már 39 is elmúltam, bár eddig nem éreztem magam annyinak. ( A terhesség alatt rájöttem, hogy mégis annyi idős vagyok :-))) )
Két nagy fiam van, egyikük februárban múlt 16. / lassan már neki lesz saját gyereke, erre most jön a kis tesó /, másikuk most volt 12.
Kisebbik fiacskám beteg ezért apjuk úgy gondolta, nem fér bele még egy poronty, bármennyire is szerettem volna. A hosszú együtt töltött évek alatt, elmorzsolódtunk egymás mellett és 2007 decemberében úgy döntöttünk, harag nélkül, megpróbálunk külön életet élni.
A sors ekkor sodorta utamba jelenlegi páromat, akit még 20 évesen ismertem.
Ő akkor már több mint 1 éve egyedül élt, vallófélben a feleségétől.
Sokat beszélgettünk, találkozgattunk és szép lassan anélkül, hogy észre vettük volna, szerelmesek lettünk egymásba.
Gyerekeim maximálisan elfogadták, szeretik. A volt férjemmel is nagyon jó viszonyba vannak. Mindenkinek ilyen idilli váltást kívánok.
Az elején tudtuk, hogy mindketten szeretnénk gyereket.
Az elöző évben (2008) két babánk is elment, nagyon megviselt. A végén már azt éreztem, ha a következő sem sikerül, feladom.
Aztán 2009 februárban vasárnapra vártam, a havi problémámat, de már pénteken furcsán éreztem magam és enyhe hányingerem is volt. Természetesen vasárnap nem jött meg, de örülni még nem mertem. kedden bementem a munkahelyemre ( egészségügyben dolgozom ) és csináltam egy tesztet, ami nagy örömömre pozitív lett.
Ott álltam tele örömmel és aggodalommal a teszttel a kezembe és úgy éreztem magam mint egy kisgyerek, amikor a várva várt ajándékot megkapja, de még nem nyithatja ki, nem örülhet neki, nem kiabálhatja szét a világba, hogy amit oly régen várt most talán az övé lehet.
Szóval így kezdődött.....
Folytatás a továbbiakban.